Padlizsánsaláta szumákkal
A mindennel felszerelt igazi török bolt polcán megláttam a szumákot (sumac), és eszembe ötlött, hogy erről a fűszerről már mintha hallottam volna, hogy ez a Közel-Kelet kedvelt fűszere. Itthon utánanéztem, és valóban így van, sőt a padlizsánhoz is kifejezetten ajánlják. Milyen szerencse, hogy abból is éppen bevásároltam, hiszen a sokféle színben, méretben kínált csodaszép zöldségnek nem lehet ellenállni. Most halványlila, fehércsíkozású képviselőire esett a választásom.
A szumákot állítólag nálunk is többfelé lehet kapni. Ha letagadnák a boltban, mondjuk azt: semmi sumák, hol a szumák?
Hozzávalók
4 kisebb padlizsán
2 paradicsom
Fél citrom leve
1 csokor petrezselyem (mármint magyar csokor, a törököknél egy csokor akkor
a, mint nálunk egy egész bolt teljes kínálata, kevesebbet venni nem lehet)
Olívaolaj (hmmmm helyi termelőtől vásárolt igazi olívaolaj, ezt natúr kenyérrel mártogatni is isteni
Szumák
3 gerezd fokhagyma
Só
A padlizsánokat megmossuk, sütőben 180 fokon körülbelül fél óra alatt megsütjük, kihűtjük.
Közben elkészítjük az öntetet: az olívaolajjal összekeverjük a szumákot, a zúzott fokhagymagerezdeket, a sót. A paradicsomokat félbe, majd vékony szeletekre vágjuk. A petrezselymet törökösen durván felaprítjuk.
Ha kihűlt a padlizsán, felkarikázzuk, és egy tálon elrendezzük körkörösen úgy, hogy közéjük majd egy-egy paradicsomszeletet illeszthessünk. Meglocsoljuk a padlizsánszeleteket a citromlével, hogy meg ne barnuljanak.
Amikor kész vagyunk a zöldségek elrendezésével, megöntözzük a fűszeres olívaolajjal, majd megszórjuk a petrezselyemmel.
Lehetőleg hűtőben, letakarva érleljük még egy-két órát.
Nekünk erre most nem jutott időnk. Sajtos pirítóst ettünk mellé, és ayrant (sós joghurt ital) ittunk hozzá. Tehát egy kis natúrjoghurttal is megbolondíthatjuk művünket.
Tejfehérjementes.
Gluténmentes.
Tojásmentes.
Kisleányomnak igen élénk a fantáziája. Most például azt mondta, hogy beszélget azokkal a kishalakkal, akiket a búvárszemüvegén át lát. Igaz eddig nem valami szószátyár népeknek ismertük a halakat, de hát sohasem lehessen tudni. Először még hallani vélte a hangjukat is (csicsergő), de aztán ez a verzió feledésbe merült, maradt a metakommunikáció. És ez igaz is, a halnézés technikája például az, hogy valaki viszonylag mozdulatlanul van a vízben, mert a kíváncsi halacskák köré gyűlnek, és a búvárszemüveggel rendelkező többiek (már aki be meri dugni a fejét a vízbe) megnézhetik a vidám és játékos halacskákat.
Magamban jókat kacarásztam ezen a halakkal való beszélgetésen, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy a magam portája előtt is sepergessek. Történt ugyanis, hogy egy meglehetősen hosszú buszúton egy nem túl jól halló rokonom mellett ülve kitűnően elbeszélgettem vele. Ha kellett bólintott, volt, hogy a fejét csóválta, miközben persze az elsuhanó tájat nézte. Csak akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem hallotta, amit odáig beszéltem, amikor végül nem egy eldöntendő, hanem kiegészítendő kérdést tettem fel. Amit ugyanis egyetértő bólogatásnak, biccentgetésnek véltem, az csak a busz rázása volt…
